Van az a pont egy állatos film közben, amikor az ember már érzi, hogy az írók kicsit túltolták a történetet. Egy polip bizalmat szavaz egy embernek. Egy pingvin évről évre visszatér ahhoz, aki megmentette. Egy kutya pedig közel tíz éven át várja ugyanazon a vasútállomáson a gazdáját.
Csakhogy ennél a három filmnél éppen ez a legfurcsább: a történetek alapjai valóban megtörténtek.
Ha a nyári hőségben olyan filmet keresel, amelyhez nem kell három évadnyi előzményt bepótolni, de még napokkal később is eszedbe jut, ezt a három állatos történetet érdemes felírni a listára.
Vigyázat! Spoiler-veszély!
A polip tanítóm – egy férfi egy éven át minden nap visszament ugyanahhoz a poliphoz
Craig Foster filmes élete egy pontján teljesen kimerült. A dél-afrikai Fokváros közelében kezdett rendszeresen szabadtüdős merüléseket végezni egy hideg vizű hínárerdőben, ahol egyszer felfigyelt egy közönséges polipra.
Eleinte csak figyelte. Aztán másnap visszament. Majd újra és újra.
Foster nagyjából egy éven át követte a vadon élő állat életét, a polip pedig fokozatosan egyre közelebb engedte magához. A dokumentumfilmben láthatjuk, ahogy vadászik, elrejtőzik a ragadozók elől, kagylókból és kövekből épít maga köré védelmet, és idővel fizikai kontaktust is kezdeményez a férfival.
Az egészben talán az a legkülönösebb, hogy nem egy betanított állatról van szó. Foster egy vad polippal találkozott a természetes élőhelyén, a film pedig az egy év alatt kialakult kapcsolatukat dokumentálja.
A My Octopus Teacher 2021-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, és teljesen érthető, miért. Ez nem az a természetfilm, amelyben egy mély hangú narrátor húsz percig magyarázza a tengerfenék ökoszisztémáját. Sokkal inkább egy furcsa, intim történet arról, hogy mennyire keveset tudunk még az állatok viselkedéséről.
És igen: nagy eséllyel utána egészen más szemmel nézel majd egy polipra.
Barátom, a pingvin – megmentett egy olajjal borított pingvint, az állat pedig éveken át visszatért hozzá
Ha ezt a történetet egy forgatókönyvíró találta volna ki, valószínűleg azt mondanánk, hogy túl érzelgős.
2011-ben João Pereira de Souza Brazíliában talált egy legyengült, olajjal borított Magellán-pingvint. Hazavitte, megtisztította, megetette és ápolta. Az állatot Dindimnek nevezte el.
Amikor a pingvin megerősödött, João visszaengedte a természetbe. A történet logikusan itt véget is érhetett volna. Csakhogy Dindim visszajött.
A pingvin öt egymást követő éven át tért vissza João otthonának környékére. Az Ubatuba Aquarium szakemberei vérvizsgálattal megállapították, hogy Dindim hím, azonosító jelölést is kapott, így azt is meg tudták erősíteni, hogy valóban ugyanaz az állat tért vissza.
A beszámolók szerint João és Dindim együtt úsztak, a pingvin pedig a házban is otthonosan mozgott: zuhanyozni ment, majd a férfi mellett ült a kanapén. Egyes időszakokban akár nyolc hónapot is a brazil partszakaszon töltött, majd hónapokra eltűnt a tengerben.
A Barátom, a pingvin ezt a valódi történetet dolgozza fel Jean Reno főszereplésével. A film természetesen dramatizálta João életének bizonyos részeit, vagyis nem minden jelenete történt meg pontosan úgy, ahogy a vásznon látjuk. A pingvin és a férfi különleges kapcsolata azonban nem filmes találmány.
A forgatáson egyébként valódi pingvinekkel dolgoztak, Dindimet több állat alakította, a legtöbb jelenetet pedig egy Maui nevű pingvinnel vették fel. A rendező még Jean Renónak is világossá tette: ebben a filmben a pingvin a fontosabb sztár.
Hacsi – A leghűségesebb barát: a kutya, aki közel tíz évig várta halott gazdáját
Ha még soha nem láttad a Hacsit, egy dolgot érdemes tudni: ne akkor indítsd el, amikor vendégeket vársz, és húsz perc múlva normális emberi arcot kell produkálnod.
A Richard Gere főszereplésével készült 2009-es film egy japán akita, Hachikō valódi történetén alapul. A film a történetet modern amerikai környezetbe helyezte, de az eredeti eset az 1920-as évek Japánjában történt.
Hachikō gazdája Hidesaburō Ueno professzor volt. A kutya rendszeresen elkísérte őt a Shibuya állomásra, majd délután visszament, hogy ott várja a munkából hazatérő férfit.
1925-ben Ueno munka közben meghalt. Soha többé nem érkezett meg az állomásra.
Hachikō azonban visszatért. Másnap is. Aztán újra. A kutya a következő kilenc évben és kilenc hónapban rendszeresen megjelent Shibuyában, és várta a gazdáját. Egészen 1935-ben bekövetkezett haláláig.
A története már életében ismertté vált Japánban, Hachikō pedig a hűség egyik legismertebb szimbóluma lett. Szobra ma is ott áll a Shibuya állomás előtt Tokióban.
A film természetesen rátesz még egy lapáttal az érzelmekre, de talán pont ez benne a legdurvább: nincs szüksége kitalált alaphelyzetre ahhoz, hogy összetörje az embert. A valódi történet önmagában elég volt hozzá.
Miért működnek ennyire ezek a filmek?
Talán azért, mert mindhárom történetben ugyanaz a zavarba ejtő kérdés jelenik meg: mennyit értenek valójában belőlünk az állatok?
Dindim tudta, hogy João mentette meg? Hachikō közel tíz év után is arra számított, hogy egyszer megérkezik a gazdája? A polip felismerte Craig Fostert, és valóban bizalmat épített vele?
A tudomány nem minden esetben tud olyan romantikus választ adni, mint amilyet szeretnénk. Dindim visszatérésére például nincs biztos tudományos magyarázat; egy lehetséges elmélet szerint a pingvin João környezetét és magát a férfit is saját közössége részeként érzékelhette.
De talán nem is kell minden történetet teljesen megfejteni. Néha elég megnézni egy polipot, egy pingvint és egy kutyát, majd kicsit újragondolni azt, hogy valójában mennyire külön világban élünk az állatoktól.
